171,426 matches
-
gyalázat ez? Lehet -e azt mondani, hogy jó ember az ilyen? De Cafetier akkor meg is adta neki s mondhatom nagy örömömre. - Te undok állat, - mindjárt ezzel kezdte. - Szafie lányod odabenn fekszik a negyedik szobában betegen. Mi volna, ha neki azt mondanám, hogy betegsége a halál kezdete? Te undok állat, - ismételte. Közben persze Baba-Alhabbal is felállott. - Megőrűltél? - kérdezte halálsápadtan. - Megőrűltél? Takarodj innen, de azonnal! - és hab jelent meg a szája szélein. - Én szívesen takarodom innen, erről a rongy helyről, - felelte Cafetier nagyon nyugodtan
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
azonban még aznap este búcsúzás nélkűl visszautaztam Kairóba s anyámnak megírtam, hogy haza többé nem megyek, adjon tehát alkalmat arra, hogy időnként láthassam. Anyám erre két nap múlva utánam jött, hogy kibékítsen s aztán ott is maradt nálam haláláig. Mert azt mondta, hogy az ő kis magánvagyonából mi egészen jól megélünk s inkább velem beszélget néha, semhogy otthon apám perzsa pilávjára felügyeljen. Magam pedig a vallás-bölcselet professzora, Mohammed Ali előtt a következő kérdést tettem fel: Hogy mi a véleménye? Ugyanahhoz az emberfajhoz kell
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
emberfajhoz kell -e sorolni a szellemiség emberét, mint az űzlet után loholókat? Amire ő így felelt: - Igazad van nagy imámok utóda, - (anyám részéről voltam az) - az űzletesek világa merőben más világ, mint a mi világunk. Hidd el, alig túlzok, ha azt mondom, hogy majdnem annyi távolság van köztünk ízlésben, emberszeretetben, gondolkodásban, mint az ember és a gorilla között. És hogy ezek ellenére mégis hozzám hasonlónak kell tartanom őket, az a következők miatt van: - Az emberi lény egy nagy szisztémán belül különböző változatokban válik
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
elbeszélte nekem tragikus életének egész történetét. A lánya halálát pedig így mesélte el: Hogy ez a lánya igazán olyan volt, mint a virág, mint egy sötétbarna rózsa, oly gyengéd és finom. Sohase ment ki a napra, mert félt tőle, mert azt mondta, hogy sérti őt. És mindig csak olvasott az árnyékban s végűl nagyon művelt is lett már tizenhét éves korában is. S bár ők jó mozlimok, képzeljem el, megtanulta még a páli-nyelvet, sőt a szanszkritot is, mert ismerni akarta a Védák bölcseletét
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
Némelyik megpróbálja, családot alapít s aztán hirtelen, mintha megőrült volna, eltűnik. Ismertem egy ilyen embert, Naszr ibn Takkár nevűt. Vagyonos volt, családos, aztán hirtelen fogta magát, elment Anatóliába, tehénganajt gyűjteni a parasztoknak. Itt egy kunyhóban lakik, a sakálok közelében, mert azt mondja, hogy néki nyugalom kell. Mikor egy nagyúr egyszer arra vitt autón s a véletlen összehozott vele az országúton, ahol éppen a száraz tehén-lepényeket szedegette tüzelőnek, Naszr ibn Takkár így szólt hozzánk, akit mint nagykereskedőt régen ismertünk: - Lelkemnek nyugta az én legfőbb
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
értettem e szavait és ezt meg is mondtam neki. - Nem is kell, hogy értsd, - azt mondja. - Én ilyenkor a beléndektől fecsegek, - folytatta, - ezt is tudom. Egy szó, mint száz: ne törődj az én lányommal, az a tanácsom. Barátom vagy, tehát azt mondom, hogy ne törődj vele. - Mintha kezdeném érteni a dolgot. - Miért ne törődjem vele? - kérdeztem tőle. - Talán, mert mást szeret? - Mondjuk, hogy azért, - felelte Dsehár. - De hátha engem is hajlandó volna egy gyűszűnyi keveset szeretni. - És ezzel te beéred? - Tapasztalt ember vagyok
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
aki jól ismeri őt. Nyolcvanhárom éves vagyok és csakugyan ezt magyarázom már időtlen ideje, ezenfelűl pedig még azt is, hogy éppen ez az én bajom velük, mert sokkal könnyebb helyzetben volnék, ha róluk való ítéletem egységesebb lehetne, ha nem kellene azt mondanom, hogy Beder, vagy Kadir rossz ember ugyan, de családja iránt, vagy a gyermekek iránt meghatóan jó tud lenni, olyannyira, hogy néha még szeretem is. Szóval néha kénytelen vagyok még szeretni is az ilyet s éppen ilyen bajban vagyok akkor is, ha
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
vadúl, felháborodva nézett rá, ellökte magától, és nem akart többé hallani róla. - Hát ebben a szeretetben bízzon valaki? Nincs -e tehát igaza az erdésznének? - kérdeztem végűl is. - Valóban zavarban vagyok, - felelte harmadszor is Schőndorff úr. - Viszont és ezzel szemben most azt mondom: hogy lehessen így kitartani az életet magunkfajta embereknek, amilyen maga és én? Nem inkább élve a máglyára lépek, mint a dzsainák, semhogy mindezt a nagyon praktikus szemetet magamévá tegyem? Ha pedig nem lépek a máglyára, nem jobb -e nekem akkor inkább
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
aztán mindúntalan megtérnek? S mikor már megtértek, lesütött szemmel járnak közöttünk, mint az angyalkák. Nem olyan ez, mint mikor egy katona-ringyó jól kitombolta magát az árkokban s aztán a hús vágyainak hiábavalóságáról prédikál és a lányoktól szűzességet követel? Persze nem azt mondom, hogy én is ezt gondolom, de beláthatja: az embernek ilyesmi is eszébe jut vívódásai közben, - jegyezte meg Schőndorff úr. Vándorlásunk egy újabb pihenőhelyén pedig így folytatta: - Itt van ez a Schopenhauer is. Világéletében telifalta magát vastag húsokkal s amellett a vágytalanságról
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
ne higgye, hogy egy szakállas istenbácsiban hiszek. Nem olyan pap vagyok én és maga se lesz olyan soha. És mégis hajlandó vagyok megrendülni e szótól, mert valamire rámutat. Hogy mire, azt majd elmondom. - De Jézus is ugyanerre tanít minket, mikor azt mondja, hogy szentek legyünk, olyanok, mint az isten. De ugyanígy még az a pogány Bergson is, mikor arra tanít, hogy a bennünk lévő erkölcsi törvénynek két ágú gyökérzete van: egy reális, vagyis okos, vagyis olyan, amely embertársaink javát szolgálja - s ennek az
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
Ez volt Schőndorff úr felelete. Egy másik alkalommal pedig a következő kérdést tettem eléje: - Ha netán jövendő tanítványaimnak a praktikumokról akarok magyarázni, mi a véleménye? mivel kezdjem az ilyet? - Erre Schőndorff úr nagyot nevetett, azután így szólt: - Kezdje talán azzal, - azt mondja, - hogy egy teológus tanuló Spinoza tanulmányozása közben egyszer kinézett nyitott ablakán és látta, hogy éppen beborúlt. - Micsoda zavaró konkrét momentumok ezek, - gondolta magában, - mindjárt esni fog. És én éhes is vagyok épp most, tehát ebédelni kéne menni, íme még egy zavaró
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
lehetőleg saját érzelmeiket mindjárt kompromittálva. Ez a szó, hogy " sírtam " példáúl egészen kiment már a divatból, ezt manapság úgy kell mondani, hogy " bőgtem ". A szívét pedig senki sem emlegeti többé, mintha nem is volna, ha egy hölgy sajnál valakit, nem azt mondja, hogy fáj a szíve érte, hanem esetleg azt, hogy egész lekókadt miatta. Ha pedig szeret valakit, ezt az érzését még inkább igyekszik kompromittálni s persze úgy fejezi ki: - egész bele vagyok pistúlva. - A fennköltség és magasztosság pedig olyan fogalmak, amelyek ma
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
hülye! - és legyint és oda se figyel arra, amit mondok, vagy egyszerűen félreérti, példáúl így: - ez persze csak tréfálkozik velem, mert komolyan csak nem mond nekem ilyen vad dolgokat! - tehát meg se sértődik. Talán ha dinamitot vágnék hozzá, akkor is azt mondaná, hogy csokoládé, és úgy halna meg. Mellékesen megjegyzem, hogy ez vonatkozik arra, ami rossz, ha viszont jót mond neki akár a legostobább ember is, akkor kétszeresen is elhiszi s már nem is tartja olyan ostobának. No de ne térjünk el a
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
akkor is szégyenkezve kinyögte neki. Hiszen ez az ember mindég kicsinyes volt, mindig alkudott, de ez már több volt a soknál. Egy festmény szerény árát még jobban lenyomni, még hozzá a barátjáét, s még hozzá olyan munkának az árát, amelyről azt mondja, hogy a művész egész életének legszebb műve, - hát nem pofa kell az ilyesmihez? De még tetézte is. - Tudod, milyen sokba kerűl nekem a háztartás, két autóval, inassal, meg a gyerekek mennyibe kerűlnek, ennyit én nem adhatok barátom, - panaszolta ez a dúsgazdag
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
másból nem, abból is, hogy hányszor vetettem fel a kérdést: - nem papírból van ez az ember? - Úgy látszik tehát, hogy ez se létezik, mert hisz ez úgy beszél... Nem tudom, ismeri -e Hamuján azokat az embereket, akik folyamodvány-stílusban beszélnek, nem azt mondják, hogy jól bevacsoráztak, hanem, hogy ők kellőképpen táplálkoztak. S ha megkínálnak, az így hangzik: - bitte, stärken Sie sich, erősítse magát evvel a kis tojáslevessel, - akik még a nevetésüket is szabályossá teszik és beosztják. Igaz, a nevetéssel ma már elég nagy bajok
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
az egész világ egyetlen szappanbuborék, vagy ha valami vademberrel együtt sonkacsontnak nézem, amelyből harapni lehet? Ezt dörögte belém iszákos barátom, s ezzel ott hagyott. De a kávéház ajtajából megint visszafordúlt és újra odaállt elém. - Egyébként mondd meg filozófus barátaidnak is, - azt mondja, - hogy az utóbbi időben a filozófia is csúnyán elfajúlt nem elég eszes emberek kezében, azokéban, akik szó-metéltjüket szisztematikus filozófiának nevezik. Mondd meg nekik, hogy kis eszüket ők voltaképp olyasmire használják, amit már az értelmi munkával való visszaélésnek muszáj nevezni, mert ez
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
ez se a legteljesebb, legszégyenteljesebb nyomorúság. Hanem az a tény, semmi se változott nemde, az élete tovább is ugyanolyan maradt, amilyen volt és ő mégis jobban érzi most magát, rágyújt bűnösen egy fínom cigarettára, teát forral s íme, hajlandó volna azt mondani, hogy élni mégiscsak érdemes! Vagyis megint szereti azt az életet, amelyet elméje megvet, - amely jelenség a mi lélektani megállapításaink szerint azt jelenti, hogy a vegetatív hatalom mégiscsak legyőzte értelmének ítéleteit... - De íme, előadásom, várakozásom ellenére, mégis túlhosszúra nyúlt, holnap fogom folytatni
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
elfogadható eredményhez juthatunk, mint ha e dologban apró istenségek közrehatását tételezzük fel. Mert véleményünk szerint ez csak elnevezés kérdése: amit nehezen értek meg, ahhoz rögtön előráncigálom a gondviselő istenséget s ahelyett, hogy azt mondanám: - nem tudom, vagy nem eléggé tudom, - azt mondom, hogy istenség. Nem célravezetőbb -e és nem több tudás reményével kecsegtet -e akkor a léleknek már megismert hatalmait hívni segítségűl e kérdések megoldására s az istenséget esetleg csak legvégső rejtélynek, vagy oknak tekinteni. Bár maga a Buddha még ezt se tette
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
aztán átad szervezetének? De hogy a különböző, bennünk munkálkodó hatalmak egyéb megegyezésének példáját mutassam, hadd mondom még el a következőket is: Ugyanaz az ifjú bölcselő, akiről már szólottam volt, egyszer ezzel a kérdéssel fordúlt mindnyájunk mesteréhez: - Világosíts fel oh guru, - azt mondja, - hogy mit tartasz az emberi lény legfontosabb tulajdonságának fennmaradása szempontjából? - Amire a guru így válaszolt: - Az a kérdés, hogy az élet, vagy a karakter fennmaradásáról van -e szó? Mert életbenmaradásához alkalmazkodási képesség kell, a karakter fennmaradásához pedig ellenállás. - Nem magyaráznád meg
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
időtlenség életét éli, múltjából valószínűleg vajmi keveset hord magában, jövőjéről pedig semmi képzelete sincs, - s nyílván úgy van ez, - mondják ők, - hogy amit az emberi lélek múltnak, vagy jövőnek nevez, az se nem múlt, se nem jövő, tehát amiről mi azt mondjuk, hogy volt, az van is, s amit jövőnek mondunk, az is jelenvaló, aminthogy valójában ok és okozat se létezik, mert e kettő ugyanaz. Hogy e határvonalakat múlt, jelen és jövő közé az emberi lélekben ki, vagy mi húzta meg, nem tudjuk
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
most az öreg, - mert az itt szereplő ostobák csakugyan éltek, ezen felűl a nagyszerűen gondolkodó dr. A. B. orvosnő és filozófus ma is él. - Ami pedig további közlendőimet illeti, - tette még hozzá, - a Hamuján szavaihoz tartom magam, mert én is azt mondom, hogy azoknak talán én is sorát ejtem egyszer, ha marad még időm. De ha nem? - Istenem! Sok lényeges dolgot mégiscsak elmondtam, tehát most már nyugodtan el is mehetek, - fejezte be a tanítást. Vége Mióta öreg vagyok Tahtúr fiam, azt veszem észre
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
piláfba, s az ágyát is jobb, ha beveti reggel, mintha vetetlenűl hagyja, a gyerekét is ajánlatos megszoptatnia, különben meghal. - Mi bajuk van ezeknek a nyilatkozatoknak? illetve azoknak az embereknek, akiktől ilyesmi telik? Hogy gondolkodásukban az utat megtakarítják. Melyik utat? Aki azt mondja, hogy minden mindegy, annak nyílván igaza van, a Jóisten is valószínűleg így gondolja, de mi emberek vagyunk s nekünk mégse mindegy minden. Az illető tehát a mi életünk útját kifelejtette számításaiból, amit úgy is lehetne kifejezni, hogy terméketlen absztrakcióba tévedt akkor
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
szarvainál fogva s így álltak egymással szemben sokáig. S persze mind a kettőben végzetesen nagy erők működtek. S mikor ezt olvastam, azt gondoltam, hogy minden, ami a természetben mozdulatlannak látszik, annak mozdulatlansága ugyanilyen nagy ellentétes erők eredménye. Én Bedernek egyszer azt mondtam, hogy háromféle ember van. Az egyik, s ez a legritkább, aki nagyon figyel embertársaira, amellett nem követeli meg, hogy rá is figyeljenek, vele is törődjenek. Legfeljebb egyes kiváló pap ilyen, vagy néhány nagyszerű orvos. A másik fajta nagyon figyel ugyan embertársaira
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
játszhatna? - mondotta még. Elcsodálkoztam, hogy néha milyen okos ez a buta fráter. Beder azt kérdezi tőlem: - most mondd meg öregem, miért lettem én zsugori? - Hja, - feleltem neki, - a dolgok öncéluakká lesznek. A szerelemnek csak szerelem a célja. Ha egy szerelmesnek azt mondanád, hogy gyerekek reményében szerelmes, csodálkozva nézne rád. S a munka, - vegyük a munkát. Ha egy öreg ember abbahagyja, akkor rendesen meg is hal rövidesen. Pedig már nem is volt rá szüksége, hogy dolgozzon. Te jól akartad kiházasítani a lányaidat s addig-addig
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]
-
én helyzetem is. Egy kis ital kell nekem e földön, semmi egyéb. Szegény Lokmán, - hadd mondom még ezt is el róla, - mikor haldoklott, folyton azt kérdezte: - hány óra van? hány óra van? - továbbá rengeteget evett is, ami azért csodálatos, mert azt mondotta, hogy ő az ital miatt nem jól táplálkozott életében és ezt most jóvá akarja tenni. És hogy azt is el ne feledjem: föl akart kelni, föl akart kelni szegény, hogy ő utazni akar. De hogy hová, azt már soha többé nem
[MNSZKorAP/DOC000449/000001]