KorAP: Find »azt ({1:[hnc/l=mond]} | {2:[hnc/l=bánik]}) hogy« with Poliqarp

<1 ...87 88 89 ...6858 >

171,426 matches

MNSZKorAP/DOC001073/000001

állt ezen a tetők és mezítelen tűzfalak közé zárt hátsóudvaron, ám ez oly magas, hogy felért ide, az ötödik emeletig, sőt túlnőtt a tetőn, bele a tiszta őszi égbe, peregtek levelei, egyre kopaszabb lett. Beszéltünk, mondom, holott tán helyesebb lenne azt mondanom, hogy meséltünk, bár még ez a kifejezés sem fedi pontosan az elbeszélésnek ama lázas késztetését és a befogadásnak azon kíváncsi mohóságát, amivel testi érintkezésünket, az egymásban való állandó testi jelenlétet e testen túli jelekkel, a hangzók zenéjével, az értelmes szóval igyekeztünk

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
lehetne, de el fog menni, innen el fog menni, egyszerűen unja már, és még akkor is kísérletet fog tenni rá, hogy elmenjen innen, ha az életébe kerül, ami nagyon könnyen meglehet, de nem érdekli az élete sem, amivel nem akarja azt mondani, hogy öngyilkos akarna lenni, ám ha most vagy holnap, vagy bármikor meghalna, akkor azt nagyon helyénvalónak tartaná, képzeljem el, egy élet, melynek huszonnyolc éve alatt csupán egyetlen olyan pillanat adódott, amit igaznak vagy valódinak nevezhet, s pontosan tudja is, melyik pillanat

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
úgy érintett, ahogyan érintette őt, az a bizonyos puszta erő, mely volt, ám működni nem tudott, s amelyről nem lehetett volna megállapítani, hogy belőlem áramlik -e felé vagy belőle felém, avagy egyszerűen a levegő által létezik, elmés fordulattal erre szokták azt mondani, hogy a levegő tapintható, valamiként kapcsolatban állt azzal is, valamiként emlékeztetett arra is, amit azon az estén éreztünk, mikor először feljöttem vele ide, s ő kiment a konyhába, hogy a pezsgőt behozza. Az ajtót nyitva hagyta, valamit hallanom kellett volna, valami

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
nimfáira bízott Aphrodite, s azok föl is nevelték rendesen, már megint egy anya, ki elhagyja gyermekét, ám ha megütődésünkön úrrá leszünk, akkor azt kell mondani, hogy az istenek számára így természetes, mindenki magában teljes, s ez adja közösségüket, amivel mintha azt mondanám, hogy már az istenek is született demokraták, ám ott folytatva, hol elbeszélik nekünk Hermaphroditos történetét, mire fölserdült, oly vakítóan szép lett, hogy voltak akik magával Erosszal tévesztették össze, s ezért úgy gondolták, hogy Eros, és Hermes ágyékának és Aphrodite méhének gyümölcse

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
mindeközben nem hogy nem mozdult el a szeme Kálmánról, hanem teljesen józan maradt, ő pedig a lámpafényben lucskosan felfénylő karját, mint valami idegen tárgyat maga elé emelve, beletapadt a tekintetébe, s oly váratlanul némult el, amilyen váratlanul ordítani kezdett; ha azt mondanám, hogy segítséget kért tőle a szem, ha azt mondanám, felszólította őt valamire és irányította, ha azt mondanám, hálás volt neki, biztatta és készségével biztosította, hogy jó nyomon vagyunk, csak így tovább! akkor érzelmes emberi fogalmakkal szennyezném be ama nyers és közvetlen

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
teli volt hát furcsa történetekkel, melyekkel aztán kemény karriert ígérő öblös basszusán, némi szerénységet játszva, szívesen kérkedett; anekdotáinak, sikamlós élceinek szavait minduntalan kis dallamokba futtatta át, beszélve énekelt, illetve énekelve beszélt, kis zenei idézetek voltak ezek, mintha e különös szokásával azt mondaná, hogy ő ugyebár olyannyira művész, hogy még a lazítás kellemes óráiban sem engedheti meg magának, hogy ne tornáztassa drága hangját, mikor azonban Kálmán mezítlábasan, gatyásan megjelent ott a nyitott ajtóban, történetében hirtelen elakadva, harsányan és kellemkedve nevetni kezdett: mily bájosan udvariatlan

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
az egy keddi nap volt, s így azon feltételezésre vagyok utalva, miszerint verekedésünkben elszabadult indulata, veresége és győzelme olyan ismeretlen érzéseket éreztetett meg vele, melyek ellen, éppen ismeretlenségük miatt, hiábavalón küszködött a teste; futni kezdett, én futottam utána, s ha azt mondom, hogy az ötlet az én szememben merült föl, akkor azt kell mondanom, hogy az ő izmainak volt sürgősebb a tett; minden lépésre ügyelve futottunk, izgalmunk éles figyelmével keresve talpunk biztonságos helyét, zajt ne üssünk, inkább kis kerülőt is téve, hogy a

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
aki néha elköveti a hibát, és olyasmit vesz magára, ami nagyon divatos ugyan, de egyáltalán nem áll jól neki, s ha ő ilyenkor szólni merészel, akkor vérig van sértve, ez olyan gyerekes a Majában, igaz, a szemöldökét éppen szedhetné, de azt mondja, hogy fáj, hát nem is fáj annyira, és ha valakinek olyan sűrűn és csúnyán nő, mint a Majának, akkor gyantázhatná, a gyantázás egyáltalán nem fáj, és a lábát különben is gyantáznia kell, mert teljesen szőrös lenne, ő ellenben azért nem húzza

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
nélkül magyarázatot adni arra, mért akarja két gyerek föladni a saját apját, egyáltalán, miért föltételezik, hogy azok valamiféle ellenséges hatalom ügynökei lehetnének, egyébként is, miféle ellenséges hatalom? ki ellensége itt kinek? Kissé elsietett és nem kevésbé vulgáris magyarázat lenne, ha azt mondanám, hogy e titkos politikai közösség adott nekünk némi reményt arra, hogy azt a két férfit, kiket mindenkinél forróbb testiséggel szerettünk, az apákat, egyszerűen hóhérkézre juttathatjuk, ilyeténképpen vetve le magunkról e lehetetlen szerelem nyűgét; a följelentés ötlete pedig azokban az években nem

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
ne akarjam tovább! ne kelljen lezuhannom az iszonyat szakadékába akkor, mikor másfelől épp ily véglegesen tudatta velem, hogy hol a helyem a teremtett lények között, ami a testnek holmi eszményeknél és azok tisztasági fokánál bizonyára sokkal fontosabb; boldog voltam, majdnem azt mondanám, hogy életemben először, ha nem gondolnám úgy, hogy a boldogság érzése sem más, mint elfedett emlékezés, boldog voltam, mert úgy éreztem, hogy e hirtelen felszínre bukkanó és minden moccanásomat kormányozó édes nyugalom kioltja, egyszer s mindenkorra maga alá gyűrte már minden

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
ez a zúgás megfojtott, a könnyek, melyek a szememen akartak kijönni, valahogyan a torkomra csurogtak le. Az idegen mégsem érzett semmit abból, ami közöttünk lezajlott, fölnevetett, öblös, vastag nevetéssel, és mintegy a segítségemre sietve, semlegesítve az anyám hangjából kihallható rosszallást, azt mondta, hogy " mégiscsak öt év ", amiből megtudtam, öt év telt el így, és nem csupán a hangja, a nevetése is nagyon kellemesen érintett, vigasztalón, mintha ugyanakkor ő ezen az öt éven nevetne, azonnal eljátszana vele; biztonságosan kényelmes léptekkel indult felém, és ettől

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
és ettől valóban ő lett, a léptei, a nevetés, kék szemének nyíltsága, s főként a bizalom, amit éreznem kellett iránta, mindez kinyomta belőlem a védekezés és védelmezés érzetét. Magához ölelt, én nem tudtam nem megadni magam, még mindig nevetett, és azt mondta, hogy öt év volt, ami nem kevés, de nevetésével inkább az anyámnak szólt, aki folytatta hazudozását, miszerint ők mondták volna nekem, hogy ő külföldön tartózkodik, holott egyáltalán nem ezt mondták, egyetlen egyszer kérdeztem, hol van János, és akkor éppen ő, nem

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
a helyéről vagy befejezte volna a mozdulatát. És akkor a télikabátos apám reszkető szája mégis kilökte ebbe a csöndbe az első mondatot, valami olyasmit mondott, hogy hát akkor mégis idejöttél. Mire a másik arcának mosolyát áttörölte a fájdalom, és amikor azt mondta, hogy tulajdonképpen szándéka ellenére kellett tennie, mosoly és fájdalom mégis egyesült az arcán, így folytatta, hiszen valószínűleg tudja, az anyja két éve nem él, ő persze rendesen hazament, és most tudta meg azoktól, akik elfoglalták közben a lakását. Nem tudtuk, mondta

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
hangon, mintha valakin bosszút akarna állni, hogy tudták és a temetésre nem mentek el, akkor éreztem, miként megy ki belőlem az erő, és ezért nem tudok elmenni innen. Mindenki hallgatott, mintha visszahúzódnának magukba, hogy ők is erőt gyűjtsenek. Később ő azt mondta, hogy jó, mindegy, és teljesen eltűnt az arcáról a mosoly, hanem csak a fájdalom maradt. Ettől a télikabátos apám lett erősebb, megmozdult, elindult felé, s bár csak jött a kalapjával, nem tett semmiféle mozdulatot, mégis olyan volt, mintha át akarná ölelni

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
viszonyában már nem oszt és nem szoroz, szóval, hány halálos ítéletet írtál alá, s hogy ez őt pusztán statisztikai szempontból érdekelné. Apám egy ideig hallgatott, nézték egymást, nem engedték el egymás szemét, s most ő is e cirkalmas hangba fogódzva azt mondta, hogy a kérdést nem tartja indokoltnak, hiszen tudnia kell, hogy ő egyetlen halálos ítéletet sem írhatott alá, ez nem az ő tiszte, a kérdés tehát, legalábbis ebben a formában, fölöslegesnek tekinthető. Ja, persze, bocsánat! erről egészen megfeledkezett, elnézést. Bizony, mondta apám

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
eseményeken és emberi életjelenségeken, melyek úgymond nem lehettek beilleszthetők a méltósággal teli jómodor és a szükséges illem keretei közé, jött és beléjük gázolt, mintha fölényes modorával, melyben ugyanakkor nem volt semmi arisztokratikus, mivel ő nem fölébe került, hanem fölényesen megkerült, azt mondaná, hogy bizonyos dolgokról, melyeket megoldani nem tudunk, jobb tudomást se venni, vagy legalábbis nem jelét adni annak, hogy bizony mindent lát a szem, s az így kialakított látszattal mintegy segíteni az események amúgy is feltartóztathatatlan lefutását, eltéríteni, kivárni, hagyni, értékelni, mielőtt

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
a csöndbe, ami a röhögés mögött is szépen kitartott bennük, várta őket. Én álltam ebben a nyitott ajtóban, képtelenül arra, hogy elszakítsam magam innen, és arra is képtelenül, hogy a testemmel követve az eseményeket, belépjek, gondolom, erre az állapotra szokták azt mondani, hogy valaki magán kívül van; el kellett fordulnom, kishúgomat láttam, ő félrebiccentett nagy fejével, kanalát markolva bámulta őket, és hol kis hihegéseket préselve ki magából, vigyorogva, hol lebiggyedő alsóajakkal, sírásba forduló vinnyogással, maga is azon kísérletezett, hogy e szokatlan jelenség láttán

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
kiáltozása kifejezetten hiányzott, majd ki kellett várnom, míg néhány sornyit is leír, mikor annak rendje és módja szerint, miként azt előre sejteni lehetett, nagyon halk hangon szólalt meg a hiányos csöndben, mondta, még van két hónapunk, s tán nem akarom azt mondani, hogy nem utazom majd haza. Bámultam a papíromon ennek az utolsó szónak a képét, az elhagyott színpadot, és kérdeztem tőle, miért védelmezi magát ilyen görcsösen, mitől fél ennyire; kérdésem persze nem leplezhette le, hogy nem tudok vagy nem akarok egyértelmű választ

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
olyan önfeledten ösztönös ő, mint gondolom, fölöttébb óvatosan számít és gazdálkodik, és végső soron semmi más nem érdekli, csak az, hogy mi fog történni a színpadon és ezt miként tudja kigazdálkodni magából, s ha valamit szabad lenne tanácsolnia nekem, akkor azt mondaná, hogy csak annyiban higgyek bármiféle változásban, amennyiben minden új szerep a tébolyult érzelmek fölkeltésének egy másik változatát kívánja, a változatok száma végtelen, ő ugyanis nincsen, hiába erőltetem a szemem, őt soha nem láthatom, most például csak azt a különbséget vagy azt

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
leltem új szerepemben, kielégített, hogy se szervi panaszaimmal, se érzelmeimmel senkit nem terhelek. Azon a délutánon pedig, amelyről történetem végéhez közeledve beszélni szeretnék, az ágyamon hevertem, s amennyiben a halálos várakozás állapotát még ezzel a bensőséges szóval lehetne jelölni, akkor azt mondanám, hogy csönd, csönd, amelyben érezni lehet a kegyelem teljes hiányát, ilyen csönd volt a házban, lágyan és súlyosan ereszkedett alá a felhős decemberi szürkület, ami az én állapotom számára mégis a legkedvezőbb óra és idő, mivel a fényektől legalább annyira undorodtam

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
lehetségességének körvonalait már az első találkozásunk alkalmával kirajzoltuk magunknak, ügyeskedésem óráiban azzal csillapítottam a szükségszerűen jelentkező bűntudatot, hogy végül is nem én akarom, ők akarják, én csak segítek nekik, és majd az esetleges siker igazolhatja, hogy jót akartam; amivel mintha azt mondanám, hogy nemcsak tisztességes akarok lenni, hanem még győzni is. Persze nem lehettem biztos a sikerben, s ezért sokszor, árulkodóan sokszor kellett elővennem ezt az első találkozást, szemügyre venni minden kicsi rezdülését, részletét, s minél többször pergettem végig a gondolkodásnak ugyanazon a

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
a fülemmel hallott események így megkettőződve, egymás arányos hasonlatává válva oly erős hatást gyakoroltak rám, ami hasonlatos volt valamiféle érzelmi földinduláshoz, és ennek emléke elől még akkor sem lehetett volna később kitérni, ha nem lett volna valami célom vele; ma azt mondanám, hogy harmincéves életem érzelmeinek tömörre taposott földje mozdult meg alattam, az ösztönök magmája lökődött meg alattam, az ismeret, a tudás, az önvédő moralitás köveiből összerótt, s igen biztosnak hitt épületek repedtek meg ebben a szívrepesztő nyitányban, elcsúsztak a helyükről a mindenhatónak

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
tudtam fékezni magam, szerettem volna minden bonyodalmat félrelökve utánanyúlni, a hálától és a viszonzás szándékától elgyöngülve magamhoz vonni finom, vékony, törékenynek látott tagjait, hiszen a felém való hajlását éreztem meg távolodó testében; annak ellenére, hogy az előző pillanatban szó szerint azt mondta, hogy az egész életét egy nagy hülyeségnek tartja, de bármit csinál is ebben a hülyeségben, van két ember az életében, a barátnője és a férje, akikhez mindig visszatérhet, ami viszont ezen a közössé alakuló nyelvünkön azt jelentette, bármit csinálhatunk! ne féljek

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
ő maga sem tudhatott, ez szégyenteljes, legszívesebben elrejtené a kíváncsi tekintetek elől, de amennyiben a művészet nem beavatási szertartás e legperzselőbb titokba, akkor fabatkát sem ér, gyakran ordítozott magából kikelve, hogy ők itt a művészet előszobájában toporognak, s mintha ezzel azt mondaná, hogy valahová be kéne lépniük. Nem állítja, hogy szerette, mégis vonzódott hozzá, ám minden vonzalmával együtt gyanakvó maradt, és ugyanakkor heves szemrehányásokat tett magának a gyanakvása miatt, de mégis, látta, mintha valami olyasmit látna és tudna róla, amit senki nem lát

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]
előre, gyerünk! mert mintha jegyesem kezemre játszott kényes levelében talált volna diadalmasnak és végsőnek tetsző érvet arra nézvést, hogy a személyemet érintő alapos gyanút semmissé tegye: " bocsásson meg, tudom, a nevetés most igazán nem helyénvaló, igazán szégyellem magam, s ha azt mondom, hogy nevetésemért a felelősséget mégis elhárítom és áthárítom, hiszen felszólítása nélkül természetesen eszem ágában se lett volna megismerhetni kényes tartalmát egy idegen előtt, akkor valójában attól a halottól kérek bocsánatot, aki még itt fekszik a szomszédos szobában ", mondottam démonom elkomolyodó, csaknem

Emlékiratok könyve [MNSZKorAP/DOC001073/000001]